Volt egy lány. A tanárok kedvence, mert csendes volt, jó gyerek. Soha nem vett részt semmilyen gyerekcsínyben, nem rohangált a szünetben, nem érte baleset, sérülés.  Általános iskolában csak közepes tanuló volt, tehát a stréber szó nem jellemző rá. Egyszer mentek tesiórán a sportpályára.  A tanárral ment, és vállára vettette a tornazsákot, hogy ő most vándor. Kérdezte minek a vándora legyen? A tanár azt mondta a jóság vándora.  A többi gyereknek vele példálóztak a tanárok, hogy bezzeg ő tud csendben maradni, rendesen viselkedni.

A gyerek oldaláról nem volt ennyire szép a helyzet.  A  szünetekben csak a köveket rugdosta, nem tudta mit kezdjen a többi gyerektel. Sosem szólalt meg órán, mert félt a nyilvánosságtól. A szünetben, mikor hetes volt rettegett elmenni a tanárhoz krétát kérni, annyira félt előttük spontán megszólalni. A többi gyerek hamar észrevette esetlenségét, a z ebédlőben erősen rugdosták az asztal alatt. Mikor kék zöld dudorokkal tért haza a szüleinek azt mondta elesett. Egyszer hasbavágták, egyszer lelökték a lépcsőről, körzővel szurkálták. A többi gyerek azt játszotta, hogy hozzáért, és rákente a másikra, akkor a többiek pfujogtak, és próbálták gyorsan átkenni a másikra.

Aztán eljött a középiskola. A csendes, rendes, ott már jó tanuló lány megint csak a tanárok kedvence lett. Hisz itt is se volt vele semmi baj. Volt egy másik kedvenc fiú is. Ő még jobb tanuló volt, és szintén nem csinált soha semmi rosszat. Jó barátok lettek a lánnyal, hisz mindkettőjüket bántották. Bár a fiú a lánynak nagyon furcsa volt. Egyszer hátraesett a padtárs lány a székkel, aki sosem bántotta. Ő pedig jajj jajj, mondta, és felvette a földről a lánnyal együtt földre eső hibajavítót.

Aztán jött az egyetem. A lány ott már nem örvendett a tanárok körében népszerűségnek, ott jobban kedvelték az életre való fiatalokat.

Telt az idő, a lány nem tudott boldogulni az életben, a fizetése nem éri el a minimálbért, épp hogy dolgozik. 30 évesen a szüleivel él, és nemrég épp annak örült, hogy sikeresen meg tudott önállóan venni egy nadrágot, mert mikor legutóbb ezzel próbálkozott, és hazavitte kiderült hogy az férfinadrág volt.  A lány középiskolás korában betegnek érezte magát, és segítséget kért a szüleitől, de ők folyton csak veszekedtek vele, mikor állandóan sírógörcsöket kapott, és azt mondták itthon kell a problémát megoldani, és miért lenne jó egy idegennek elmondani. 13 év múlva, mikor már nagyon súlyossá vált a helyzet került kórházba. A fiúnál jobb a helyzet, bár ő is a szüleivel él, ő betanított munkásként dolgozik. De az élete többi részén nem haladt előre. Neki főleg annyival jobb a helyzete, hogy elégedett vele. A többi eleven gyerek viszonylag jól elboldogul az életben. A két másik hoz képest fényévekkel joban.

Most bevallom a lány én voltam. És ma is fülemben cseng egyik tanárom mondata: " Amelyik gyerek nem eleven az nem egészséges" Hát ilyen gyerekek voltam én is, és értetlenül nézek az iskolarendszerre, ami engem állított példának a többi gyerek elé, pont azért mert nem voltam egészséges. Azt hiszem az ilyen oktatási rendszer is beteg. Ha a tanáraim valójában komolyan vették volna a fentebb idézett kedvenc tanárom mondatát, akkor talán időben észrevették volna hogy egy sérült gyerekkel  álnak szemben, és szakmai segítségért kiáltottak volna.

Amit ma a szememmel látok néhány tanár ismerősömön,és olyan osztályokon keresztül, akikkel kapcsolatba kerülök az az, hogy ma is kiakadnak az eleven gyerekeken. Azt hiszem ma is minket tartanának jó gyereknek. Nem csak a tanárok az egész felnőtt társadalom. Érdekes mód egy-két tanárnál találkoztam olyannal aki örül, ha egy gyerek  rosszcsont. Ezek a tanárok olyan tanárok, akik kórházakba tanítanak súlyos betegeket. Ott tudják, hogy a pajkos gyerek az egészséges. Magam azt vettem észre, hogy órán kívüli erdei  iskolás foglalkozásokon sokszor a legrosszabbnak kikiáltott gyerekek tudnak legjobban teljesíteni.

Tétlenül nézek és nem tudom mit tehetnék, hogy értékeljék ezeket az életrevaló, eleven gyerekeket.